Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 6. levél: A kényszer álarca nélkül

Kedves Ilike!

Olyan sokáig hittem el magamnak azt a kimondatlan gondolatot, hogy engem semmi és senki nem érdekel, azt csinálok, amit akarok… Nem számít, mások mit mondanak. Dacoltam azzal is, aki velem nem, és azzal még inkább, aki azt hitte, ellenem van. Lehetetlen konkrét dátumot mondani, mikor segítettél ki ebből, táborról táborra erősítetted bennem, hogy kényszerből megfelelni nem a valóság. A közös nyaralásunk volt a tetőpont ebben a folyamatban. Ott, amikor éjjel-nappal együtt voltunk, nem bújhattam el a tekinteted elől, és amit te látsz, arra felőled nem vetül a múlt. Vagyis te nem vetíted a valóságra azt, ami hamis. Meg is osztottál velem mindent, amit láttál, és egy tündér türelmével segítettél ki az összes történetből. Ráadásul megkérdezted, szólj-e, szívesen fogadom-e. Persze hogy szívesen fogadtam!

Azon a nyaraláson értettelek meg a legjobban a kényszer témájában. Elmagyaráztad, hogy a valóságra hogyan szűrtem rá a szüleimről alkotott képet. Azaz hogyan láttam bele igaz történésekbe valótlan történéseket. Mintha két filmet mixeltem volna, a jelenre ,,rákevertem” a múltat. Hihetetlen volt, ahogy szembefordítottál magammal. Majd amikor megtörtént a váltás, abbahagytam a múltat vetíteni, és abbahagytam azt a gondolatot elhinni, ami a rossz érzelemből született, arra kértél, nézzem meg, mit látok anélkül. Igaz-e az, amit hittem? Az-e a valóság, amit alig fél perce váltig bizonygattam? Őszinte voltam-e, amíg azt láttam? Vagy magamat is becsaptam, mert nem vettem észre? Természetesen jól láttad, nem volt magamon a figyelmem, és amikor egy szituációban megjelent bennem a rossz érzés, vele együtt a gyomorgörcs, szinte egyidejűleg a negatív gondolat, akkor fogalmam sem volt már, hogy újra a múltamat vetítem.

Annyira apró és finom a különbség a kettő között, hogy ,,kicsúsztam”. Egy pillanat műve volt az egész, de te azonnal észrevetted.

Csodálom benned, hogy mennyire stabil vagy. Nem is csak az elszántságot, amivel mester nélkül kitartottál annak idején – pedig ez is hatalmas és szavakkal leírhatatlan -, de azt az elfogadást is, amivel mások felé fordulsz, és amivel mellettem is elszántad magad. Nagyon könnyű magányosan, egyedüllétben jelen lenni, de te emberek közt vagy nap mint nap. Ráadásul olyan szituációkban is – gondolok itt a táborokra -, ahol felfokozottan jelennek meg az érzelmi hullámvasutak, nagyon sok negatív rezgés szabadul fel, és képes vagy ezeken biztonságosan végigvezetni minket. Próbálom kifejteni az elfogadást és az önzetlenséget, hogy érthetőbb legyen, mert így, két szó formájában, szokásosan hallva nem feltétlenül értelmeződnek kellő gazdagsággal.

Az emberek zöme nem tudja elképzelni sem, milyen az, ha valaki nem ítélkezik mások felett.

Pedig ilyen a te elfogadásod. Az emberek zöme azt sem tudja elhinni, hogy valaki nem vár azért cserébe semmit, amit tesz, és így is a legeslegtöbbet teszi. Ilyen a te önzetlenséged.

Ebből fakadóan neked nincs kényszered. Nem akarsz megfelelni. Mindent odaadsz, és kéri, aki kéri, eldobja, aki el akarja. Utóbbi még nem is tudja, mit dob el. Máskülönben őrült lenne így cselekedni. Szerencsére én nem így tettem, és az örökre emlékezetes pillanatunk marad, mikor egyes táborban megosztottad velem, hogy te végig bíztál bennem. Tudtad, hogy mások még nem látják az új – valójában csak az igazi – énem, főleg nem azok, akik közel állnak hozzám. Tudtad, hogy még egy ideig eltart, amíg érzelmileg stabil leszek, és a “jelenemben” is megerősödöm, elmélyülök. Előre szóltál, hogy azok az emberek, akik régóta körülöttem vannak, még nem lesznek képesek észlelni, hogy tízből nyolcszor máshogy reagálok a régi, negatívhoz képest, ők még arra a kettő negatívra fognak hivatkozni, ha azt szeretnék látni, hogy ugyanaz maradtam, aki voltam. (A nagyon makacs emberek pedig akkor sem látnak majd, amikor minden negatív megszűnik bennem.)

Persze legmélyebb bensőmben ugyanaz maradtam: te nem elvettél belőlem, hanem megmutattad az egyetlen varázseszközt az életben, a figyelmemet.

Aki ezt általad felfedezi, nem akar már olyan helyzeteket és reakciókat teremteni, amik eltérítik őt az eredeti céljától. Az eredeti célunk pedig, ahogyan tanítod, nem tud másból, csak a szeretetből fakadni.

A szeretet nem kényszerül semmire. Megnéztem a helyzetet, amiben rögtön elkezdtem volna szokás szerint ,,hibást” keresni, a jelenből. A színtiszta, makulátlan szeretetből. A szeretetet nem lehet átverni, és innentől kezdve nem is akartam megfelelni. Mindig mondod, hogy abban kell kiteljesednünk, amiben a szüleink nem tudtak. Az én anyám sosem vallotta be, ha hibázott, egyszerűen képtelen volt rá. Ez a konkrét helyzet, amiről beszélek, megkövetelte a főhajtást az őszinteség előtt. Elsőre olyan, mintha fájna kinyilatkoztatni, hogy nem jól csináltam. Igazából megkönnyebbülés. Él a köztudatban, hogy az igazság fáj, de az is, hogy az igazság felszabadít. Nekem mindegy, mert visszhangzik a fejemben a mondatod, miszerint ,,Dőlj bele a saját kardodba!”. Helyénvaló a megállapításod, eddig csak jól jöttem ki az ilyen helyzetekből.

A kényszer álarca nélkül élni pedig együttjár azzal, hogy tisztelek mindenkit.

Megtisztelek másokat azzal, hogy nem képzelgek róluk. Nem feltételezek előre rosszat. Nem utálok valakit úgy, hogy még hozzám sem szólt. Sem máshogyan – nem utálkozom. Nem akarok megfelelni mindenáron. Nem is reagálom le rossz érzéssel azt, ha valaki elvárásokat támaszt irányomba. Nem váltam szentképpé, aki befagyott egy magasztos pózba; ugyanúgy viccelődöm, ugyanúgy jelzem, ha valamit másképpen látok jónak, vagy mást szeretnék a helyzetből kihozni.

Teljes szabadságot adtál az életemben. Így már jó élni, jó emberek közt lenni. Köszönöm, hogy vagy. Köszönöm, hogy értünk is vagy.

Köszönöm, Ilike!

R.Cs.

(Folytatás következik…)

Minden jog fenntartva. Az oldalon szereplő információk, fotók felhasználása, bármilyen formában való újraközlése a pontos forrás, Csattos Ilona nevével, illetve http://csattosilona.hu megjelölésével lehetséges.
Copyright 2019. Csattos Ilona, csattosilona.hu