Nyílt levelek Csiky – Szabó Tímeától Csattos Ilonához – 13. levél: A szeretet, a változás útján

Drága Ilike!

Mielőtt veled találkoztam, úgy éltem az életemet, hogy sokszor azt láttam, elvesznek tőlem valamit. A szüleim a választás lehetőségét, a munkahelyem a szabadidőmet, a párom egy új kapcsolat lehetőségét, a gyermekeim az esélyt, hogy megvalósíthassam önmagamat, a betegségem pedig az egészséges élet lehetőségét.

 

Megláttam, hogy a figyelmem a legtöbbször csak ezen gondolatok körül forogtak, hogy miért rossz nekem, miért vagyok én ennyire szerencsétlen, miért nem sikerül amit elterveztem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem voltak jó pillanataim. Dehogynem. De amikor minden jól alakult körülöttem, egyszercsak szembejött valaki, vagy valamilyen szituáció, ahol inkább elkerültem a konfliktust és újra az önsajnálatba menekültem. Végül pedig egyre több lett az életemben a reménytelen, rossz élmény, ahol nem láttam a megoldást, a kapaszkodót.

A segítségednek köszönhetően most már hálás vagyok mindenért és mindenkiért ami és aki szembejön velem, mert minden szituációból és minden embertől tanulhatok. Láthatom a szokásos működésemet, reakcióimat és így tudok változtatni önmagamon, a hozzáállásomon.

Észrevettem, hogy bizonyos szituációkban viccelődésnek álcázva, de gonosz voltam akár a szeretteimmel, a barátaimmal, vagy bárkivel, hogyha valami nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, vagy nem azt tették amit én mondtam nekik. Vagy csak úgy minden ok nélkül. Tudod beszólogattam, ahelyett, hogy egyenesen, szépen elmondtam volna nekik – akár újra meg újra-, hogy mit szeretnék. Egy ideig én is elhittem, hogy ez így rendben van. De amikor észrevettem, hogy a saját gyerekem kezdte ugyanezt csinálni a testvérével, vagy velünk, na az már nem volt vicces.

Amíg én csináltam, nagyon elnéző voltam magammal, mondván, hogy én ilyen vagyok, kit érdekel, különben is ha valakinek nem tetszik, akkor annak biztosan nincsen humorérzéke. De most őszintén belegondolva kicsit sem voltam humoros, inkább rosszindulatú. A saját türelmetlenségemet, csalódás érzésemet próbáltam így leplezni, hogy nem pontosan aszerint alakultak a dolgok, ahogyan én azt elvártam volna, ahogyan előre elterveztem. Annyira ösztönösen jött ez a viselkedés, ráadásul a bohóckodás köntösébe bújtatva, hogy elhittem, hogyha nevetek, nevetünk, akkor azzal nem lehet baj. De szó szerint csak bunkó voltam.

Illetve azt is észrevettem, hogy nem kértem, hanem parancsoltam. Ha jobban belegondolok, első körben nem is magamon fedeztem fel, hanem a lányomon, aki ugyanezt a stílust kezdte el tolni, ha valamit akart tőlünk. Nem kért, utasított. Gyanús volt, hogy ezt nem magától találta ki. Miután erre ráébredtem, mondtam is magamnak, hogy “szép munka, ezt aztán sikerült jól megcsinálnom”. Viszont ebből arra is rájöttem, hogyha a rosszat ilyen könnyedén tanítottam meg neki, akkor a szeretettel, örömmel, hálával teli kommunikációt, legalább ilyen könnyű lesz. Sőt, azt lesz csak igazán könnyű, mert úgyis lemásol engem, a viselkedésemet, hiszen eddig is ezt tette. Csak ki kell tartanom, hinnem kell benne, hogy képes vagyok rá.

Látom, hogy időbe telik a változás, de működik.

Mióta kedvesen, szeretettel fordulok felé, beavat a bizalmába, jókat nevetünk, olyan dolgokat mond el, amiket régen biztosan nem mert volna, mert elítéltem volna érte, hiszen nem aszerint élt, ahogyan az én múltbeli elképzelésem szerint tökéletes lett volna. Ennek köszönhetően meghallgatja ő is, amit mondok és így tudok neki segíteni, tudok rá hatni is, ha szükséges.

Illetve mostanában már odafigyelek arra is, hogy a szeretteimtől, barátaimtól, vagy bárkitől akivel kapcsolatba kerülök, szépen kérjek, megköszönjem a segítséget, megdicsérjem, elismerjem a munkájukat, illetve ha valami olyat teszek, vagy mondok, amiért elvárnám a felelősségvállalást, akkor én is vállalom a felelősséget és bocsánatot kérek. Nem csak elvárom, hogy a gyermekeim így viselkedjenek, hanem olyan példát mutatok, amiből megtanulhatják, hogy így is lehet és kedvességgel, szeretettel sokkal szebb, könnyebb az élet.

Most éppen itt ülök a kád szélén és csak hagyom, hogy elárasszon az öröm, a hála, mert tudom, hogy minden amit eddig elértem, megérdemlem. Megérdemlem, amit létrehoztam magamnak.

Ezt a nyugodt, szép életet, a környezetemet, amit folyamatosan szépítek, hiszen a bennem lévő szépség nem is enged mást, csakhogy önmagam körül is szépség legyen. Tudom, hogy minden pillanatomban így szeretnék élni. Ezzel a hàlával, szeretettel, elfogadással, örömmel. Másnak egyszerűen nincsen értelme.

Mielőtt veled találkoztam, ha valaki odajött volna hozzám ezzel a dumával, biztos vagyok benne, hogy felrúgtam volna. De most, hogy tapasztalom, hogy ez lehetséges, hogy így érzek, hogy képes vagyok hálásnak lenni ahelyett, hogy haragudnék, nem tarthatom magamban. Nekem is egy barátnőm ajánlott téged és lám itt vagyok.

A célom, hogy minél több embert megérintsen a történetem, hogy eljussanak hozzád, hogy meg merjék tenni a lépést végre a változás felé.

(Folytatás a következő levélben…)

Szeretlek és köszönöm!

Maradok tisztelettel a barátod:

Csiky-Szabó Tímea

error: Content is protected !!

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és segítek, hogy megtaláld a tudatossághoz vezető utat!