Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 8. levél: A türelem oltalma
Kedves Ilike!
Nagyon magával ragadott egy mondatod, ami egy interjúd során hangzott el. Annak hatására bukott ki belőlem, hogy az egész 2020-as évemre ,,leültettél”. Ugyanis mindaddig magam is azzal a kérdéssel éltem, amit Endre feltett neked. Miért késlekedik a globális megvilágosodás, vagyis mi, emberek miért nem ébredünk rá, hogy békében kellene élnünk egymással és a környezetünkkel is? A válaszod döbbentett rá, hogy a legcsekélyebb elvárás is türelmetlenség.
Vagyis a türelmetlenségemmel pontosan akadályozom én is azt, amit szeretnék, nem pedig előremozdítom.
Megismerkedésünk pillanatáig, ha azt a szót hallottam, hogy türelem, nem tudtam összeegyeztetni a fogalmat magammal, az életemmel, a személyemmel. Valószínűleg azok sem, akik engem ismertek. Sőt továbbmenvén ezen a vonalon: azt képzeltem, a türelem hülyeség, hiszen bármilyen rossz érzés is jelenik meg bennem reakcióként, az igazi. Mindeközben titokban irigykedtem azokra, akik a türelmet arra a mesteri szintre emelték, amit már bölcsességnek hívhatunk. De azt hittem, ők olyan vérmérséklettel születtek, olyan közösségekben, én meg egyszerűen – nem. És nem tehetek róla.
Fel sem merült bennem, hogy kimondatlanul elhárítottam a felelősséget azzal, hogy rendületlenül kitartottam a világ okolása mellett; és az sem szúrt szemet, hogy ha én érzékelni tudom a türelmet, illetve vágyom is rá, akkor muszáj lennie bennem azonosságnak vele. Képesnek kell lennem rá.
Ezért különösen hálás vagyok neked, mert rendkívül sokat szenvedtem magamtól – a nem létező énemtől -, amiért nyugtalan és instabil voltam. Egy tanárom egyszer úgy jellemzett: be- és kiszámíthatatlan. Mert mindig engedtem elsodorni magam az aktuálisan felbukkanó érzelemnek. Persze akkor még büszke voltam saját gyengeségemre, mivel még mindig nem azonosítottam be a szenvedéseim forrásaként.
A figyelem, ahogy tanítod, a világ legegyszerűbb dolgaként tűnik elő a sok ráaggatott elképzelés közül.
Hiszen az. Egyszerű. Azzal a megdönthetetlen bizonyossággal, amivel elmondtad, hogyan irányítsuk azt, elszakadt ez az illúziófüggöny, amibe becsavartam magam. Magam, aki valójában a figyelem – és magam, aki valójában a türelem. Egyszerre és egyben ez vagyok.
Tényleg lehetetlennek tartottam egy türelemmel átszőtt életet, mert ezzel párhuzamosan nem akartam, hogy kihunyjon belőlem a szenvedélyesség. Újabb téves elképzelés; a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. A tűz és a türelem nagyon is kéz a kézben járnak. Nem oltják ki egymást. Türelmet tudok megtapasztalni a legnagyobb érzelmi megélések közben is. Amikor azt mondod, ne gondoljunk a valóságról semmit – arról sem szabad gondolni semmit. Megtettem ezt is, és azonnal tapasztaltam.
Türelmes és nyugodt tudok maradni, nem kitörök, mikor a családommal vagyok. Időt tudok adni nekik és magamnak. Régebben ilyen nem fordult elő: mindig megsértődtem vagy felháborodtam a viselkedésükön, és nem is akartam megbeszélni a konfliktusokat.
Ugyanez értelmezhető az utcán az emberekre, tiszteletlenül szemléltem őket: miért viselkednek bután, miért néznek rám, hogyan fejezik ki magukat, hogy bánnak egymással? Ma már csak elfogadom, hogy abban a pillanatban nem tudják jobban tenni azt, amit épp tesznek, és nem engedem meg magamnak azt a negatív örvényt, amibe korábban lehúztam saját magam – igenis a saját felelősségemmel – türelmetlenül. Nem engedem senkinek, hogy az érzelmeim mozaikjából felépülő életem irányítója legyen. Még annak sem, aki egyenesen velem szeretne vitatkozni.
Megengedem, hogy jól érezzem magam akkor is, amikor más(ok) nem. Türelmet gyakorolok velük szemben is.
Végül szeretnék megemlíteni egy észrevételt, ahol szintén példaként szolgáltál számomra a türelmeddel. Ez az az általános magatartásod felénk, tudatosan élni vágyók felé, aminek hiányában nem lehetne emberekkel foglalkozni. Enélkül mi sem teljesedhetnénk ki a jelenlétedben. Mi, akik már tudjuk, mi az élet célja, de még meg-megjelenik a múltunk.
Onnantól, hogy nem elvárással fordulsz felénk, hanem egy játékká varázsolod az egész tudatosodási folyamatot, azon kaptam magam, hogy olyan ,,jellemvonásaim” tűntek el a semmibe, amiket addig elsők közt a magaménak hittem. Köszönöm, hogy már nincs itt, akit az igazi magam helyébe képzeltem hosszú évekig! Köszönöm, hogy a türelmed csakis az igazi énemet tükrözte vissza, és segítette, segíti előbújni fokról fokra. Eddig a szent pillanatig itt vagy nekem mindig, elérhető vagy, türelemmel hallgatsz – ki tudja, már hány századszor is? – végig, és válaszolsz, mintha elsőre válaszolnál nekem. Minden tiszteletem a tiéd, mert tiéd ez a türelem, ami a globális ébredés melegágya. Köszönöm a türelmed, köszönlek téged magad.
Köszönöm, Ilike!
(Folytatás következik…)
