Nyílt levelek Csiky – Szabó Tímeától Csattos Ilonához – 11. levél: Akarás vs. nem akarás

Mindig mondtad, hogy sokszor a legegyszerűbb történésekben, szituációkban pereghet le az életünk egyetlen pillanat alatt, ahol meglátjuk a generációs érzelmi örökségünket, ami megakadályozza, hogy úgy éljünk és azt tegyünk, amit valójában szeretnénk.

Drága Ilike!

Mindig mondtad, hogy sokszor a legegyszerűbb történésekben, szituációkban pereghet le az életünk egyetlen pillanat alatt, ahol meglátjuk a generációs érzelmi örökségünket, ami megakadályozza, hogy úgy éljünk és azt tegyünk, amit valójában szeretnénk.

Hálásan köszönöm, hogy elmagyaráztad nekem, hogy ez mindig jönni fog, csak eldönthetem, hogy újra belemegyek, vagy figyelmen kívül hagyva teszem a dolgomat, arra irányítva a fókuszomat, amit szeretnék.

Nemrég biciklizni mentünk a párommal egy olyan terepre, ahová magamtól tutira nem indultam volna el biciklivel, mert felfelé kellett szinte végig tekerni. Már ez a szituáció is megmutatta nekem, hogy mennyire nem vállaltam fel bizonyos “nehéznek tűnő” feladatokat az életemben. Ha valamit úgy ítéltem meg, hogy az nekem “nehéz”, akkor ott megálltam és más irányba indultam, mint amit eredetileg elterveztem. Az volt a jelmondatom, hogy: “Szeretem ha valami könnyű, egyszerű”. Viszont ha attól lesz valami könnyű, mert nem csinálom meg, akkor az valójában nem könnyű, hanem egyszerűen csak feladom. 

Rendszeresen eszembe jut, amit már az elején mondtál nekem, hogy: Hagyd abba akarni, vagy nem akarni. A vicc az egészben, hogy tényleg csak ennyi.

Egyszerűen csak érzem, hogy hogyan érzem magam egész nap, minden pillanatomban és amint a teljes lazaság helyett befeszülök, na az már az akarásom. Akarom, hogy túl legyek már rajta, hogy vége legyen már, hogy máshol lehessek mint ahol vagyok, hogy mást csinálhassak mint amit éppen csinálok. A testem azonnal jelzi, ha a régi szokásos érzelmekkel (sértettség, harag, düh, stb) végzem a napi teendőimet. A legkisebb sértettségnél, haragnál, azonnal megfájdul a derekam, beáll a hátam, befeszülnek az izmaim, vagy “valaki” elkezd visítani a környezetemben, stb, szóval esélyem sincsen nem észrevenni.

Az egyetlen, amit tehetek ilyenkor, amit tanultam tőled, a mély levegő, lelazít a vállam és végigviszem magamon a figyelmemet. 

Azt biztosan tudom, hogyha nem találkoztam volna veled, már nem élnék. Most pedig itt vagyok és úgy élek, ahogyan mindig is szerettem volna, amire csak vágyakoztam, de képtelen voltam megélni, és csodálatos ez a nyugalom és szeretet, az öröm, az elfogadás, a hála, ami lehetek.

Emlékszel biztosan a táborra, ahol a tesómmal együtt voltunk és elmondtad nekem, hogy nem érzed a szeretet áramlását és azzal, hogy lezártam a tesóm felé a szeretetemet, ezzel együtt lezártam a gyermekeim felé is. Na azóta újra elkaptam a fonalat és nem engedem el, szeretem és “nyomulok”. A legjobb, hogy működik és egyre mélyebb és tisztább a kapcsolatunk. Ennek köszönhető, hogy mások felé is egyre könnyebben nyitok. Mert olyan mély ellenségesség volt a generációs örökségem, amit el akartam fojtani, (mert ezt utáltam magamban) ami szépen oldódik fel, ahogy egyre tisztább a figyelmem. Azért is írom le, mert valahányszor elolvasom, mélységes a hálám, ami előre visz.

Ahogyan mondtad, nekem kell meghozni a döntést, hogy a régi szerint haraggal, dühvel reagálok, vagy szeretettel, elfogadással, ahogyan mindig is szerettem volna.

Sokszor előfordult, hogy például nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy én már jól vagyok, a gyermekeim pedig néha ugyanúgy továbbra is visítottak, veszekedtek egymással. Ilyenkor aztán csak hápogtam és nem tudtam mitévő legyek, vagy magamat kezdtem újra okolni, kerestem, hogy hol rontottam el. Erőszakosan már nem nyomultam, mert azt tudtam, hogy erőszakkal az erőszakot megszüntetni nem lehet. De nem tudtam, hogyan segítsek, hogyan oldjam meg a problémát. 

Most már tudom, hogy semmi mással, mint példamutatással. Amikor az örökölt, szokásos érzelmi világomat (a haragot, dühöt, sértettséget) kihagyva, azaz szeretettel, nyugalommal, elfogadással vagyok jelen a szituációban, beszélgetést kezdeményezek velük és ezzel segítek nekik, hogy ők is újra rám, azaz a valódi önmagukra hangolódva, lépjenek túl ezen az érzelmi állapoton (harag, düh, sértettség, stb) és könnyedén, élvezettel tegyék a dolgukat. Vagy csak egyszerűen megölelem őket, vagy csak hagyom, hogy kiadják magukból ami a vállukat nyomja, anélkül, hogy beleszólnék, vagy megítélném őket azért, hogy/vagy ahogyan elmondják. A változásomnak köszönhetően rengeteget mesélnek, beavatnak a bizalmukba és ők is egyre boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak. 

Már nem az vezérel, hogy nekem legyen igazam bármi áron, vagy, hogy legyek már túl az egészen, hanem, egyszerűen csak, örömmel, hálával, nyugalommal veszek részt az életem történetében.

A férjemmel való kapcsolatom is gyökeresen megváltozott. Újra élvezzük egymás társaságát, mint a szerelmünk kezdetén, sokat poénkodunk, együttműködünk a gyermeknevelésben, és az otthoni teendők elvégzésében. Megtiszteljük egymást azzal, hogy végighallgatjuk a másikat és segítjük egymást. Megszűnt a harag, a másik hibáztatása, az örömtelenség, a túlélni akarás és átvette a helyét a kölcsönös tisztelet, a szerelem és a szeretet.

A veled való találkozásom előtt már egy humorérzék nélküli, besavanyodott, befordult, depressziós, dühös és még hosszasan sorolhatnám, báb voltam, aki a legtöbbször csak vágyakozott, álmodozott.

A segítségednek köszönhetően teljesen megváltoztam. Örülök, hogy élek, hogy velem vannak a szeretteim, a barátaim, örülök annak is, hogy reggel felkelek, hogy végezhetem a napi rutin feladataimat, hogy célokat tűzhetek ki és megvalósíthatom őket. Örülök, hogy megírhatom ezt a levelet és segíthetek azoknak, akik elolvassák.

(Folytatás a következő levélben…)

Szeretlek és köszönöm!

Maradok tisztelettel a barátod:

Csiky-Szabó Tímea

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és megmutatom Neked a tudatossághoz vezető utat!

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és segítek, hogy megtaláld a tudatossághoz vezető utat!