Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 5. levél: Az elfogadásod tükrében (Hogyan döntöttem el, hogy jó helyen vagyok nálad?)
Kedves Ilike!
Amikor visszagondolok, mennyit kritizáltam másokat, akár magamban, akár szóban, és összegzem az ezzel eltöltött időt, félelmetes rájönni, hogy valószínűleg éveim szálltak tova így, észrevétlenül. Természetesen a kritika elzárhatatlannak tűnő csapja alatt fuldokoltam én is. Nem mentesített az a tény, hogy nem tudtam a saját kritikáim önmérgező hatásáról, mert már megszoktam a ,,rosszat”. Milyen szép is lenne nem ítélkezni többet – gondoltam -, de hát ilyen csak a mesében létezik. Úgyhogy ömlött tovább a zavaros víz az imént említett csapból.
Közben elkezdtem kutatni, és hittem sokfélét – mindig volt egy aktuális kedvenc. Elfért egymás mellett a Tarot és a pszichológia; mesélgettem magamnak angyalokról, és azok mellett néha horoszkópot olvastam, vagy elmentem egy terapeutához. Az egészben csak az volt fájdalmas, hogy egy-két hónap után mindig elszállt a rózsaszín köd, és kiábrándultam, mert újra rosszul éreztem magam. Majd jött a következő, ,,világmegváltó” módszer. Megtanulok akkor meditálni – mondtam. Gyönyörűnek és békésnek találtam a világot egy teljes, csodálatos óráig. Másnap pedig szétvertem egy cserepes virágot a kedvesem lakásának falán. Akkor ez sem hosszú távú – vontam le a nyilvánvaló következtetést.
Valamikor ekkor hallottam rólad először a kolléganőm jógaóráján. Persze a jógával is úgy jártam, mint a többi módszerrel. Hangsúlyozandó, hogy ezeket a módszereket nem szeretném bántani, csak rendkívül szórakoztatónak találom utólag, mennyi mindent kipróbáltam, mennyi különféle hitrendszert pakolgattam össze más-más elemekből, de ugyanazon érzelmekkel. Élveztem is őket – de csupán ideig-óráig. Viszont mivel nem adták meg a teljességet, amire vágytam, mindig továbbléptem. Ezzel a ,,csomaggal” érkeztem hozzád, és csak nagyon erőteljes alázattal voltam képes feladni ezeket az elgondolásokat az Alapprogramodon. Kellett ehhez az, hogy őszintén állj ott, és egyszerűen minden negatív érzelemtől mentesen add mindazt, amivel megajándékozol mindenkit, aki meghallgat téged.
Egész végig azt hittem, hogy az csak a kiváltságos embereknek adatik meg, hogy mindig jól érezzék magukat.
Vagyis az, hogy abszolút boldogok legyenek. Erre jöttél te, és ki merted mondani, amire mindig is vágytam. Kimondtad, sőt átadtad, hogy van teljes élet. Lemondások nélkül. Képviselted azt, amit mondtál, méghozzá a saját életeddel – maradéktalanul.
Röpködtek a gondolatok a fejemben. Tehát akkor nem voltak előző életekben előző formáim? – tettem fel a kérdést. Minden másképpen van, a halál sem az, ahogyan elképzeltem? A karma sem úgy van, ahogy mondják? Az összes illúziómat, az összes kitalációmat és igaznak hitt rendszeremet hagytam a szavaid ereje által összeomlani. Pedig nagyon ragaszkodtam hozzájuk azelőtt, ellenben amikor te megjelentél, és ez találkozott a nyitottságommal, még csak tennem sem kellett semmit külön. Elég volt meghallgatnom téged. Nem voltak elvárásaim, mert azelőtt, mikor az esti előadásodon részt vettem, már bebizonyosodott, hogy valamit tudsz, valami nagyon nagyot tudsz, amiről fogalmam sincs, mi, de én is tudni akarom, mégpedig úgy, ahogyan te. Ahhoz pedig mindent, de mindent meg kellett hallanom. Úgyhogy teljes önátadással csak hallgattalak.
Nálad megengedtem magamnak tehát, hogy mindent befogadhassak abból, amit velünk megosztasz, mintha minden információt ott hallanék elsőként, és így tényleg összeállt a kép. Nem is akárhogyan.
Megtaláltam nálad a teljességet, amit senki más nem tudott átadni annak ellenére sem, hogy sokan a legjobb szándékkal igyekeztek segíteni.
Azonban amíg másoknak sincs olyan mélységű, elsöprő erejű rálátásuk, mint amivel te rendelkezel, ők is csak a hitrendszerükön belül biztosítanak saját maguknak mozgásteret, ez pedig korlátozza őket. A korlátlanságot kerestem, te pedig megtestesítetted azt emberként minden szerepedben.
Ugyanaz vagy az előadótermen kívül, mint aki mikrofonnal a kezében, szívből beszél hozzánk. A végső ,,megoldás”. Az út a boldog élethez. Az igazi önmagam. Nálad találtam minderre. Nemhiába maradtam.
Ahogyan említettem, már-már híresen kritikus voltam. A szkepticizmus megtestesítőjeként, elgyötörten, kiábrándultan, de a boldogságra kiéhezve érkeztem meg hozzád, és amikor azt mondtad, nincs velem semmi baj, méghozzá abból a totális elfogadásból, amit semmilyen kicsinyes ítélet nem érinthet, átszakadt a kritika illúziója, és elzártad a csapot. A könnyeimét persze megnyitottad, ez az emlék nagyon tisztán megmaradt. Ültem a szakadt tornacipőmben, merő káosz volt az életem, tényleg terveztem, mi a legkevésbé fájdalmas kiút az életből, majd abból a végtelen mélységedből annyit mondtál, hogy semmi baj velem. Teljesen megfosztva a szót mindennemű vallási mellékzöngétől – feloldoztál. Persze kimondhatja bárki ezeket a szavakat. De ez nem elég. Ehhez kellett mindaz, amit elmondtál addig, és kellettél te magad, hogy ott legyél velünk. Nem érzékeltelek teljesen én sem, amíg nem láttattad meg velem, miről nem szól az élet, és ki az, aki vagyok, akiről szólhat ezután mindig.
Milyen az ítéletek fájdalmas, negatív szúrása nélkül élni? Nem nehéz hozzászokni. Sőt ez az igazán könnyű. Ez az, ami csak a teljes, hiányt nem ismerő elfogadásodban valósulhatott meg. Nem volt bennem már kérdés, hogy maradok melletted, mert megtaláltam a világ legerősebb emberét, aki nem mond negatív véleményt rossz érzéssel. Ez már nem az a rózsaszín máz, amivel korábban a módszereket formáztam, nincs helye ,,elszállásnak”. Ez az a tisztánlátás, ami észleli a negatívnak látszót, érzékel minden hamisságot, de már nem áll neki ellen. Folyamatosan ezt tapasztalom már az életemben, és mindig emlékezni fogok arra, hogy egy csodát adtál a kezembe. A boldogságomnál, annál, hogy ezt mások is folyamatosan visszajelzik, nincs hatalmasabb bizonyíték arra, hogy a legeslegjobb helyemet melletted találom. Mindenkinek melletted a helye – a jelenben.
Hálásan köszönöm, Ilike!
R.Cs.
(Folytatás következik…)
