Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 4. levél – 2. rész: Betegség mögé rejtett nőiesség
Kedves Ilike!
Folytatom a levelem hozzád azokkal a megtapasztalásokkal, amikre a betegségen keresztül vezettél rá.
Az előadásaidon segítettél nekem magunkra, emberekre pillantani a tisztaság szemszögéből. Onnan, ahol nincsenek vetítgetések, vagyis nincsenek ítéletek sem. Elfogadtam az anyámat a szívemben olyannak, amilyen. A leghatalmasabb, amit megélhettem, hogy szeretetet vagyok képes érezni, amikor eszembe jut. Látom magamat benne, látom, hogy nem akart rosszat, hanem képtelen volt túllépni a fizikai világhoz való ragaszkodásán és a saját képzelődésein.
Sem az alapprogramon, sem a táborokban nem marad ki az a rész, ahol a szülők – vagy bárki más – hibáztatásának szükségtelenségét mutatod be. A legfelszabadítóbb érzés volt letenni azt a terhet, amit ítéletekből és sajnálatból tákoltam össze az évtizedek során. Mindenhol beszélnek a szülőkről, elemezgetik a kapcsolatot velük, de részmegoldásoknál tovább sajnos nem visznek. Az ideiglenes megkönnyebbülés helyett te mindig érvényes ,,ütőkártyát” adsz a kezünkbe: a saját figyelmünk irányítását.
Sokat hangoztattam főleg egyetemista koromban, hogy én nem vagyok nő, én férfi vagyok. Nem a szimpatizálás miatt a férfival, hanem a nő elutasításának okán. Nyilvánvalóan mindenki bolondnak nézett emiatt, de ekkor elmagyaráztam nekik, hogy egy nő nem érvényesülhet, nem ér annyit, mint egy férfi. Az, hogy ettől az elvakult, beszűkült kijelentéstől megszabadítottál, nagyon nagyban tett hozzá, hogy boldogan élhessek. Büszkén mondom azóta, hogy nő vagyok, mert nem a múlt szerint gondolok valamit a nőről.
Igényem nyílt rá, hogy kifejezzem a nőiességemet az öltözködésben is. Anyám ezt mindig túlzásba vitte, és hivalkodóan festette magát. Habár a szépérzéket eltanultam tőle, a külsőmet lázadásból szándékosan torzítottam el: csupa fekete vagy össze nem illő ruhák, szakadt darabok, hippi stílus formájában. Veled sok időt töltve, mögé látva az elegancia igazi forrásának már nem utasítom el azt. Többet nem rejtem el a szépségemet, mert rámutattál, hogy ugyanolyan információként áramlik, mint bármilyen más megnyilvánulásom.
Ez az információ pedig enged az azonossal találkozni: elegáns emberekkel, igényes munkahellyel, és természetesen egy értékeket tisztelő férfival.
Mivel már nem becsülöm alá a nő ellenében a férfit sem, édesapámmal való kapcsolatom is nagy fordulatot vett. Nem vetítek már rá semmit az eddigi ítéleteimből és nem ítélem el akkor sem, ha nem értek vele egyet. Tudom végre anélkül szeretni, hogy számítana a múlt, és közénk állna bármilyen képzelgés. Elmondom neki is és előtte is, amit nem helyeslek, nem úgy teszek, mintha mindent tökéletesen tett volna, de nem okolom semmiért. Nem hibáztatom már. Elfogadom őt úgy, ahogyan a maga módján szeretni tud. Amióta pedig engedem neki, ki is fejezi a szeretetét irántam, amiért évtizedekig csak sóvárogtam. Emlékszem, a legelső Vedd észre alapprogramon, amin részt vettem 2017-ben, azt mondtad, hogy hagyjam, hogy figyeljen rám a férfi. Akkor még fogalmam sem volt róla, mit értesz ezalatt, hogy hagyjam. Nem értettem, hogy hogyan csináljam, hogyan ne csináljam? Természetesen azóta a finom kis rámutatásaiddal megtapasztaltam, hogy ez magától történik, ha kihagyom az akarást. Ennek megvalósításához nem egy ,,kisiklásomnál” asszisztáltál akár telefonon is.
Meglehetősen sokáig lekicsinylően tekintettem arra a kijelentésre, hogy a betegség a barátom lesz. Miért lett volna? Korlátozott, fájdalmat okozott, még több meg nem értő emberrel találkoztam általa – és akkor bevillant, amit szintén tőled hallottam. Ugyanazt az érzelmet és érzést eredményezi a betegség, mint amivel létrehoztam azt. Esetemben rengeteg negatív energiával a nőiesség nem megfelelő megélésének irányába.
A betegség úgy lett a legjobb barátom, hogy alázattal megengedtem a múltam összes ismétlődő nőietlen viselkedését.
Megengedtem, hogy ,,rosszul csináltam”. Túljutottam azon, hogy hibát követtem volna el én, vagy bárki más, hiszen nem tudtam, hogy lehet másképpen is élni. Nem ítéltem és nem sajnáltam tovább a nőt, ennek következtében magamról sem képzelegtem, mint egy bármilyen jelzőkkel illethető, fogalmiasított nem képviselőjéről. Megéltem és élem azóta is a nőt. Ez több bárminél, amit a köznyelv önbizalom-erősítésnek vagy egyfajta, nemek szerint elkülöníthető tréningezésnek nevez. A gyengédségedet és a kedvességedet követve folyamatosan ,,gömbölyödöm”.
Nem vagyok több nőként a férfinál, és nem több a férfi nálam a nőnél. Egymás által vagyunk, és egymáshoz képest. Tisztelem a bennem élő, örök nőt. Ragyogó nő lettem, de ezt csak azért élhettem meg, mert létezik a ragyogó férfi a másik oldalon. Öröm tölt el, ha mindazokra a férfiakra gondolok, akik tükröt tartottak ebben a folyamatban. Soha nem vettek el tőlem igazán semmit még akkor sem, amikor úgy éreztem. Csakis azért jöhettek az életembe, mert azt hittem, hogy kihasználnak, és ezáltal én magam határoztam meg őket a megjelenésük minőségében. Nekem volt szükségem olyan férfiakra, akikben megláthattam magamat a játszmák hamisságán keresztül. A csodálatos táboraid után már annak is tudatában vagyok, hogy megérdemlem végre azt a férfit, akiben az igazság tükröződik vissza, nem a félelmeim. Nincs mit megváltoztatnom magamban nőként, mert nem egy kép vagyok vagy voltam.
Ahogyan a könyvedben is megragadott: a nőiességem sohasem volt azonos azzal a képpel, aminek elképzeltem. Eleve bennem van a valóságom és csak figyelnem kell rá, aminek következtében eltűnik mindaz, amivel korábban eltakartam. A betegség is csupán egy ilyen, nem valódi lepel. A nőiesség ellenben egy olyan, tiszta fátyol, amit az elfogadás szétszakíthatatlan selyme sző át. Sosem szűnik meg, és élhetem, ahogyan éled Te is. A lágysághoz, ami benned megfogott, végre eljuthattam. Ennek kifejezésére nem lesznek szavak soha és ez így kerek. De köszönet, ahogy mindig köszönni fogom tisztelettel, hálával és alázattal lényed iránt.
Köszönöm, Ilike!
R.Cs.
(Folytatás következik…)
