Egész végig azt hittem, hogy az csak a kiváltságos embereknek adatik meg, hogy mindig jól érezzék magukat. Vagyis az, hogy abszolút boldogok legyenek. Erre jöttél te, és ki merted mondani, amire mindig is vágytam. Kimondtad, sőt átadtad, hogy van teljes élet. Lemondások nélkül. Képviselted azt, amit mondtál, méghozzá a saját életeddel – maradéktalanul.

A betegség úgy lett a legjobb barátom, hogy alázattal megengedtem a múltam összes ismétlődő nőietlen viselkedését. Megengedtem, hogy ,,rosszul csináltam”. Túljutottam azon, hogy hibát követtem volna el én, vagy bárki más, hiszen nem tudtam , hogy lehet másképpen is élni. Nem ítéltem és nem sajnáltam tovább a nőt, ennek következtében magamról sem képzelegtem, mint egy bármilyen jelzőkkel illethető, fogalmiasított nem képviselőjéről. Megéltem és élem azóta is a nőt.

Több éve szenvedtem a folyamatos fájdalomtól és az újra meg újra felbukkanó rohamoktól, és – ahogyan írtam – semmi nem segített hosszú távon, illetve rajtad kívül senki. Amikor neked beszámoltam a folyamatról, elmondtad, hogy hogyan hoztam létre magamnak, és hogyan szól ez a nőiességemről – illetve annak tagadásáról. Onnantól kezdett el felszámolódni a végeláthatatlan testi szenvedés.

Vannak olyan kérdéses testi folyamatok, amelyekre több orvos sem tud választ adni. Az egyik ilyen folyamat egy krónikus fájdalom volt a testemben, ami évekig elő-előbukkant, és senki nem tudta megmondani vizsgálatok végeláthatatlan sora után sem, mi történik és miért. Te viszont igen.

Nem meghalni akartam, hanem nem nem élni. Te viszont megmutattad, hogyan lehet szívből élni. Jöttél, amikor jönni kellett, és engedtél szárnyalni, amikor már tudtam magamtól. Nem nézted, hogy honnan jöttem, és mit ,,követtem el”, mert mindig is átláttál minden álarcomon.  Nélküled nem lennék ott, ahol vagyok, ahol lennem kell. Depresszióval éltem volna le az életemet – vagy le se élem, mert véget vetek neki.