Nyílt levelek Csiky – Szabó Tímeától Csattos Ilonához – 12. levél: Egészség vagy betegség

Drága Ilike!

Néhány héttel ezelőtt megfáztam és előjött a szokásos felnőttkori asztmám.

Életemben először fordult elő, hogy tényleg megengedtem, hogy a testi tünet és a hozzá kapcsolódó félelmem attól, hogy befulladok ott legyen. Elkezdtem a félelem helyett arra összpontosítani, hogy mit is szeretnék helyette, azaz, hogy szeretnék levegőt kapni és meggyógyulni. Először elkezdtem belélegezni mélyen, majd kifújni amennyire csak tudtam a levegőt. Néhány köhögés történt csak közben, vagy később még az sem és a fulladás megszűnt. Újra kaptam levegőt.

Végre a betegségtől való félelemmel való beazonosulásom helyett, arra összpontosítottam, hogy hogyan segítsek magamon, hogyan könnyítsem meg a testemnek átesni a betegségen, ahelyett, hogy még jobban elmélyülnék benne.

Igazából itt is csak a szokásos gondolatvilágom jött létre a félelmemből, hogy nem lehetek gyenge, erősnek kell lennem, mert az emberek elítélik a gyengeséget. Ugyanakkor kedves Ilike ahogy mondani szoktad, minden és mindenki tükör. Jelen esetben a betegségem volt az. Azaz nem mások, hanem én ítéltem el a gyengeséget. Ezáltal bezárva magamat ebbe a felesleges csapdába, ahol futottam a gondolataim újabb és újabb körét, aminek semmi értelme sem volt. Mert ez mindig csak a lényegről vitte el a figyelmemet, azaz Önmagamról.

Sokszor felhívtad már rá a figyelmemet, hogy a szokásos figyelmemnek köszönhetően azon volt a fókusz amitől féltem, hogy nem vagyok elég jó: anya, feleség, testvér, barát, kolléga és még sorolhatnám. Ahelyett, hogy arra figyeltem volna amit szeretnék. A céljaimra. És itt most nem feltétlenül gondolok csak a nagy célokra, hanem a napi kis teendőimre is. Hiszen azok is célok: pl., hogy foglalkozzak a gyermekeimmel (játsszak, beszélgessek, tanuljak velük, edzésekre vigyem őket, stb) töltsek minőségi időt a párommal, felhívjam édesanyámat, a testvéreimet, végezzem a napi rutin teendőimet és még hosszasan sorolhatnám.

Hogy miért fáztam meg? Így belegondolva azért mert csapdában éreztem magamat.

A lányomnak elkezdett folyni az orra és otthon kellett tartanom. Ezért az előre elképzelt terveim helyett elég sok mindent át kellett szerveznem, máshogyan kellett csinálnom. Ahelyett, hogy elfogadtam volna a helyzetet és elkezdtem volna kihozni belőle a maximumot, belelovaltam magamat abba, hogy most milyen rossz nekem, hogy már megint nem a saját céljaimat tudom megvalósítani, hanem például nekem kell tanulnom a gyerekkel. Bekapcsolt nálam a szokásos önsajnálat és türelmetlenség. Úgy éreztem, hogy megfulladok és a testem is elkezdett fulladni ettől.

Ahogyan tanítottad nem azért éreztem rosszul magamat, mert megbetegedtem, hanem pont fordítva, a negatív érzelmeim (félelem, harag, szomorúság) miatt lettem beteg.

Ezeket a rossz érzéseket figyelve és jól felerősítve, fáradt el a testem és vált beteggé a figyelmem által.

Annak köszönhetően, hogy látom mindezt, most már át tudom fordítania figyelmem irányát arra, amit szeretnék. Hogy mindig kihozzam a legjobbat az adott szituációból, élethelyzetből. A probléma szó egészen más értelmet nyert így. Most is kiejtem a számon ezt a szót, de más az érzelem mögötte. Az elkeseredettség és türelmetlenség helyett, most már a nyugalom, az elszántság és az öröm visz előre, hogy hogyan tudom megoldani, hogyan tudok segíteni magamon, vagy másokon.

Azt hiszem itt nyert értelmet igazán az”elfogadás” szó. Hogy elfogadom ami szembejön, közben pedig tudom, hogy mit szeretnék és tudom, hogy meg is tudom valósítani.

Régen a gyermekeimre, a férjemre, vagy a velük együtt járó teendőkre vetítettem, hogy miért nem tudom megvalósítani, amit szeretnék. Hogy elveszik az időt. De aztán rájöttem arra, hogy akármi venne körül, ugyanúgy akadálynak élném meg, mindig szebbnek látnám a másét, mert így gondolkodtak a szüleim, az ő szüleik, stb és aztán én is. Mert az elégedetlenségem mögött ott volt az irigység jó mélyen elásva. Ez volt az én vetítésem amivel folyamatosan gáncsoltam magamat abban, hogy elérjem amit szeretnék. Ebbe betegedtem bele.

Hiszen a gyermek is egy cél volt, amit nem tehettem félre, mint egy iskolát, vagy egy munkahelyet, vagy bármit ha már elegem volt belőle. El kellett fogadnom, hogy az időmbe nem minden fér bele. Hogy azt amit már elértem, ne akadálynak, hanem lehetőségnek, örömforrásnak éljem meg, hogy azt hogyan tudom még szebbé, jobbá tenni. Itt konkrétan a házasságomra, a gyermekeimre, a hétköznapi rutinfeladatokra, a saját gyermekkori álmaim megvalósítására, a barátaimmal, családommal való kapcsolatomra gondolok most. De még hosszasan sorolhatnám.

Hiszen ahogy mindig is mondod, nem az a lényeg, hogy mit csinálok, hanem hogy hogyan érzem magamat közben.

Az egész régi életemre az elégedetlenség volt a végszó. Mindig eljutottam egy olyan stádiumba, ahol jött ez az érzés. Végül már olyannyira felerősödött bennem, hogy jött a rák, amibe akár bele is halhattam volna.

A segítségednek és a kitartásomnak köszönhetően megállt a daganatom növekedése, megszűnt az asztmám, a látásom rengeteget javult, megszűnt a derék és hátfájásom, az alvási problémáim.

Akkorát tudnék most is robbanni, hogy minden szétesne körülöttem, ha arra figyelnék. Ahogy mondtad Ilike, a testem továbbra is mutatja az örökölt és tanult érzelmeimet (félelem, harag, akarás, nem akarás, utálat, sértődöttség), az ezekből az érzésekből fakadó testi tüneteken keresztül. Ha akarnám újra és újra elmerülhetnék ezekben az érzelmekben és a velük együtt járó betegségekben, de helyette ahogyan tanítottad veszek egy mély levegőt és megengedem, hogy tomboljon a testem én pedig arra irányítom a figyelmemet amit szeretnék. Hogy mit szeretnék?

Egy boldog, szeretettel teli családot magam körül, igaz barátságokat, egészséget, bőséget az életem minden területén. De már nem csak szeretném, vagy elvárom ezeket, hanem teszek is érte. Megteszem a lépéseket, ami ahhoz kell, hogy mindezeket a célokat elérjem. Szeretettel, tisztelettel, elfogadással fordulok a családom és mások felé, a munkám felé, a testem felé, sportolok, egészségesen étkezem és a megoldásra figyelek a problémázás helyett.

De ehhez kellett Ilike a Te segítséged, hogy első körben meglássam a valóságot, majd pedig a példamutatásodnak, a támogatásodnak köszönhetően abba az irányba tudjam változtatni az életemet – a régi szokásos helyett – ahogyan jó nekem.

Tudod mit volt a legnehezebb elfogadni? Azt, hogy szükségem van a segítségre. Azt, hogy van, amiben más okosabb nálam, hogy végre feladjam az idióta büszkeségemet és elfogadjam a segítséget. Most pedig csak hálás vagyok, hogy megtettem ezt a lépést magamért, hogy te itt voltál és most is itt vagy, hogy segíts nekem.

(Folytatás a következő levélben…)

Szeretlek és köszönöm!

Maradok tisztelettel a barátod:

Csiky-Szabó Tímea

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és segítek, hogy megtaláld a tudatossághoz vezető utat!