Már nem félek a haláltól!
A te életedben is elérkezik egyszer az a pillanat, amikor először érint mélyen a halál ténye, először nézel vele szembe. Legyen szó egy távoli ismerős távozásáról, vagy éppen a legközelibb szeretted elvesztéséről, esetleg saját léted bizonytalanságáról, ez mind olyan kihívással teli élethelyzet, amit ugyanazzal a fájdalommal és félelemmel élsz meg.
Ezek a pillanatok azok, amelyekből felemelve a fejedet, kinyitva a szemedet és szívedet az életedre, csak a hálát érezheted. Azt a hálát, szeretetet, amelyért megéri élni, hiszen ebben a szeretetben viszed magadban tovább mind azokat, akik már nem jöhetnek veled. Éld élvezettel minden pillanatodat, ha élni akarsz, az elmúlástól való félelmed és fájdalmad helyett. Így tapasztalod meg, hogy a legértékesebb az életben a pillanat, amelyben élsz.
Halottak napja alkalmából egy különleges bejegyzést osztok meg most veled, hogy a halál gondolatát is meg tudd látni egy új, elfogadással teli megközelítésben. Ismerd meg hallgatóm, Tünde történetét, aki egy agresszív rákos betegségen keresztül tapasztalta meg a halál látszólag kétségbeejtő közelségét, de a tudatosságon keresztül mégis sikerült az életet választania.
Ma már nem fél a haláltól, értékessé vált pillanatait a jelenlét mélységeivel, élvezettel, boldogsággal tölti ki. Olvasd el történetét a valódi elfogadásról, az ebben megjelenő tiszta szeretetről és arról, hogy milyen ma a viszonya az élettel és a halállal.
Tünde története
Már nem félek a haláltól!
Engem már megérintett a halál szele. Talán túl közel is voltam hozzá. Amikor kiderült, hogy egy gyorsan terjedő daganat van a testemben, bepánikoltam, rettegtem, szinte belebolondultam az őrületbe, hogy meghalhatok. Mi lesz a három kislányommal, ha nem élem túl a rákot? Összeomlott az addigi életem. Ilyen állapotban találkoztam Ilikével, aki szinte úgy kezdett:
„Fogadd el, hogy ebbe most akár bele is halhatsz.”
A mai napig emlékszem arra a mérhetetlen haragra, amit iránta éreztem akkor. Hát pont azért jöttem hozzá, hogy ne haljak bele! Akkor még nem értettem az egészet. Most már tudom, hogy ez az elfogadás kellett ahhoz, hogy elinduljak a gyógyulás felé – magam felé. Több mint nyolc év telt el azóta. Egészséges és boldog vagyok. És már nem félek a haláltól sem.
Amikor néhány éve édesapám halálos ágyánál ültem, simogattam sovány, sápadt kezét, a harag, elkeseredettség és düh helyett már a végtelen nyugalom árasztott el. Arcomon folytak a könnyeim, mégis hatalmas szeretetben engedtem el őt. Megértettem, hogy a halál az élet része, akár így, akár úgy, de egyszer elmegyünk mindannyian. Félni tőle, küzdeni ellene, haragudni rá nincs értelme.
Az életem hátralévő részét – bármennyi is legyen az – szeretetben, nyugalomban és boldogságban töltöm, mert már látom a félelmeim valótlanságát és kinevetem őket. Hálásan köszönöm, Ilike, hogy megmutattad, és kívánom, hogy minél több ember szabaduljon ki a félelmei börtönéből, amibe saját magát zárta. Mutassuk meg minél több embernek, hogy valójában nincs is börtön, nincs félelem. Csak a szeretet van. A halálban is.
Tünde
