Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 13. levél: Nem hétköznapi hétköznapok

Kedves Ilike!

Programról programra egyre többet láttam meg a korábbi életem hamisságából, és ezzel párhuzamosan mutattad meg az igazi énemet, a bennem rejlő erőt, és azt, hogy semmi nem történik rajtam kívül abból, amit megélek.

Még konkrétabban: mindaz, ami a külvilágban zajlik, puszta történet, ami önmagában semmit sem jelent.

Minden mozzanat azáltal kap értelmet, hogy hogyan reagálok rá érzelmileg. Ez mindig az én vélt mesém, ez az én képzeletem. Ezért lehetséges – mutatsz rá tökéletesen -, hogy ugyanazon esemény különböző szereplői teljesen másként élik meg belül a ,,kívül” lezajlottakat. Innen engedsz továbblátni, sőt továbblépni mindannyiunkat, hiszen vezetsz minket a kérdés fonalán: akkor mégis mi az a valóság, ami mindenkiben közös? Miért keressük a közöset, miért örökös intenciónk megérteni a másikat, miért szeretnénk egymás társaságát, ha mindez pusztán a vágyak szintjén létezne? Mit akar mindenki eszeveszettül?

Szeretetet. Elfogadást. Mindenki boldog akar lenni. Amikor pedig ezt a kérdést az Alapprogramon felteszed, hogy mi is a boldogság, az emberek már csupán a képzeletvilágukból képesek válaszolni. Már rég a szubjektívvel azonosultam én is, amikor megkaptam ezt a kérdést. Magamban azt válaszoltam: boldogság az, amikor nem kell gondolkodni azon, hogy mit csináljak, csak egyszerűen jó minden. Megvolt-e nekem mindez akkor? Nem. Nagyon is messze álltam ettől az ábrándtól. Ábránd maradt-e? Hála neked: nem.

Az emberek túlnyomó része egyszerűen nem képes ,,elhinni”, hogy folyamatosan jól vagyok.

Ha a régi énemet élném, szenvednék ettől. Hiszen nem elborzasztó-e egy olyan világban részt venni, ahol ,,kötelező” rosszul lenni? Ahol a negatív a hiteles? Ahol az egészséges önbizalom egó, a szeretet szó ,,nyál”? Mérhetetlen a hálám éppen ezért is feléd. Minden egyes nap eszembe jutsz többször, hiszen folyamatosan magamon van a figyelmem, és folyamatos a tapasztalásom abban, hogy mindent elsöprő a boldogságom. Olyan ez az egész, mint egy társasjáték, amiben mindenki belegebed, hogy eljusson a starttól a célig, és azt hiszi, ez a rend; közben pedig a táblán kívül zajlik az egész. Belül. Természetesen ettől függetlenül játékban vagyok, nem kőarccal ülöm végig az egészet, nem viseltetek tagadással.

Azonban ahhoz, hogy mások értsenek, még sokszor kell az ő nyelvüket használnom. Nem mondhatom azt valamire, hogy nem fáj, ha azt szeretném kifejezni, hogy valami nincs ínyemre. Muszáj olyan kifejezésekkel élnem, amik negatív töltete számomra már rég tovatűnt. Részt veszek beszélgetésekben, és empátiát mutatok, nem vonom ki magam. El tudom fogadni az ,,álmodókat”, tudom szeretni bennük azt, aki én voltam valaha.

Volt egy kitörésem az egyes táborban még 2018-ban. Láttam az embereket, de magamat még nem tudtam hova tenni, hát előhúztam egy régi szokást, amit köznyelven csak hisztizésnek hívunk. Azt hittem, elértem minden határomat, összeomlok, és már fontolgattam, hogy összepakolok, és hazamegyek. Mindezt miért? Sikerült olyan mély rétegeiben rálátást adnod az emberek működési mechanizmusaira, amit még nem tudtam az újonnan tanultak szerint megélni.

Láttam – azaz átláttam, beleláttam abba, milyen borzadályt élünk nap mint nap a semmiért.

Ezt csak fokozta, hogy már azt is tudtam, mi helyett alkalmazzuk a játszmarendszert, milyen szeretettől és békétől fosztjuk meg magunkat. Megmutattad már, hogyan lehet új módon létezni. Azonban akkor ez még sokkhatásként ért, vagyis nem engedtem meg átfolyni magamon a rengeteg új információból azt is, hogy az ominózus sokkhatás sem valós.

Végig ott maradtál velem. Elmesélted, mi történik. Hogy ritkán élik meg emberek olyan mélyen azt, amit te tanítasz, mint én akkor. Egy darabig arról sem volt fogalmam, mi az egyáltalán, hiszen szavak szintjén épp azért nem fogalmazható meg, mert azokon túl van. Ugyanakkor valamiért csak léteznek a szavak is, ha egyszer eddig azok hálójában éltem – gondoltam. Azokon keresztül mutattál rá az igaz lényemre. Segítettél, ahogy mindig is azelőtt és azután. Irányt adtál nekem összerakni, hogy habár nem a testem vagyok, a testem lereagál mindennemű érzelmi megélést. Leültettél magad mellé, emlékszem, eső után voltunk, mutattad a vizes asztallapot mint egészet, hogy felfogjam. Nincs az egészen kívül más. Ha ez az egész én vagyok, és minden csak bennem zajlik, mert egyedül én élem meg azt, illetve én az vagyok, aki látja mindezt, nem pedig maga a ,,zajlás”, a ,,zaj”, akkor mi bajom eshet? – kérdezted.

Erősen tudatosítottad velem, hogy az a sokkszerű reakció semmis, amit megélek, hiszen a múlté. A testemben durva energiaként érzékelhetem, fakadhat belőle negatív gondolat, de a gondolat sem én vagyok, legfeljebb bedőlhetek neki, azonosulhatok vele. Csak játék az egész, és egyedül az én döntésem, hogy az érinthetetlen énemet élem meg, akié a gondolat, akié a játék, vagy beleragadok a játékba, aminek a produktuma az is, hogy összeroskadok a kizárólagosan képzeletbeli súly alatt – márhogy az emberiség borzadály.

Mivel sokan olvassák ezeket a sorokat, akik nem élték meg még önmagukat olyan mélyen, hogy a szavakat az én olvasatomban dekódolják, feltétlenül hozzáfűzöm, hogy soha semmilyen körülmények között nem biztattál arra, hogy elfojtsam az érzéseimet, vagy a gondolataimat mázolgassam neonszínekkel. A reakció sem úgy semmis, hogy felelőtlenül bánok vele – épp ellenkezőleg: te mindig felelősségteljességre intesz és intettél. Viszont annálfogva, hogy csak a múlt tanult, rögzített, biokémiai folyamatokban felrajzolható szokása a ,,rossz érzés”, a ,,negatív”, a tudatosságban élve nincs létjogosultsága.

Számtalanszor és számtalan módon rávezettél már erre: én irányítok. Mindenért én vagyok a felelős, és mindent én hozok létre.

Ha pedig mindent én hozok létre, létrehozhatom a legcsodálatosabb világot is, és nem kell függővé tennem magam a mások bajaitól. Empatikus vagyok, türelmes és figyelmes mások problémáira. Hiszen ők még azt élik meg valóságként, és én magammal tolnék ki a legjobban, ha ítélkeznék bárki fölött. Nincs jogom ítélkezni, senkinek nincs joga ítélkezni. Nincs hibás, és nincs áldozat. A legnagyobb alázatra tanítottál meg, és 180°-os fordulatot vett az életem, mióta benne tudlak téged.

Elszántam magam már az elején, hogy mindent megteszek úgy, ahogyan kéred, hogy ne csupán meglássam magam, hanem éljem is a valóságomat.

Azaz hagyjam abba az összes játszmát, mindent, amit az emberek az életük kezdetén azért vesznek magukra, hogy kitalálják, hogyan szeressék őket mások. A feltétel nélküli szereteted és elfogadásod új dimenziókat nyitott meg. Nem számít, hogy tombol a világ körülöttem, nem számít, hogy próbálnak átvágni, nem érint meg, hogy a családomban feszültségek és ítéletek záporoznak, mert soha nem segíthetek semmin és senkin a múltam reszketeg félszeivel. Mindemellett pedig mind a munkámban, mind a magánéletemben akkora mértékű szeretetet és egységérzést tapasztalok meg, amilyet még soha. Ez a hatalmas öröm van már túlsúlyban.

Mindennap megköszönöm neked magamban, és a levelemet is ezzel zárom, mert ezt a szabadságot nem lehet elfelejteni. Ezzel ébredek, és ezzel térek nyugovóra. Csenddel, hálával hordalak a szívemben örökké.

Köszönöm, Ilike!

(Folytatás következik…)

Minden jog fenntartva. Az oldalon szereplő információk, fotók felhasználása, bármilyen formában való újraközlése a pontos forrás, Csattos Ilona nevével, illetve http://csattosilona.hu megjelölésével lehetséges.
Copyright 2019. Csattos Ilona, csattosilona.hu