Nemkarácsonyi vers

Viszneki Vivien:

Nemkarácsonyi vers

– Örök hála Ilikének –

 

Szeretem a karácsonyt. Mindig is szerettem.

Emlékszem ahogy gyermekként ajándéknak fúrtam, faragtam, festettem.

Még volt értéke bennem a kézzel készített tárgyaknak,

Még volt mértéke bennem a betölteni kívánt vágyaknak.

 

Még anélkül lekötött a fények, illatok puha atmoszférája,

Hogy rohantam volna ünnepi hangulatért valahová ki, a külvilágba.

Még elég volt az örömhöz egy fán megrázott kis csengő,

És a végeláthatatlan bejglirúd – hogy legyen mivel tele a bendő.

 

Szeretem a karácsonyt. Mindig is szerettem.

De valahogy pár éve már másképpen élt bennem.

Néha már csak tiszteletből szerettem, hiszen a szeretet ünnepét azt úgy illik, szeretni,

De már rég nem pendült meg bennem húr, olyan őszinte, olyan igazi.

 

Már csak mentem gépiesen előre novembertől decemberig,

És elvárásokkal, megfelelésekkel csomagoltam a semmit.

A karácsonyfára néha már csak félelmeket akasztottam,

De legalább cserébe az ünnepi étkekből nem sokat hagytam.

 

Minden évben jobbat akartam, vagy legalább nem rosszabbat,

S minden évben kínosan vigyáztam, hogy legalább miattam ne legyen perpatvar.

Miközben szerettem az ünnep fényét, a hangokat, az illatot,

Nem vettem észre, hogy aki vagyok, az fejben már rég nincs ott.

 

Hiába volt jó, hiába éltem meg felszínes örömmel,

A gyermeki élvezet hatása alá már nagyon rég nem kerültem.

Egyszerűen nem tudtam, hogy hol, mikor és mi változott meg,

Mire végre rájöttem, hogy mi hiányzott. Na vajon mi? Hát a szeretet.

 

Kissé groteszk ezt mondani a szeretet ünnepén,

De egy ideje már külön voltunk, a szeretet és én.

Olyan rég hagytam magam elsodródni az érzéssel,

Hogy már észre sem vettem időközben milyen hideg lett a lelkem.

 

Nem volt könnyű észrevenni, mert a felszín az táncolt-lángolt,

S talán ezért is csodálkoztam annyira, hogy mégis egyfolytában fázom,

És talán éppen ezért voltam mostanában olyan sokat csendben

Hogy fel tudjam fedezni: a szeretet még mindig itt pihen bennem.

 

Igaz, viselkedésemmel és figyelmemmel parkolópályára tettem,

De szerencsére csak szólítanom kellett, s hűségesen megjelent.

Csak kicsit kellett arra figyelnem, hogy mi van tényleg itt és most,

Hogy azonnal érezzem, valami melegség bennem mélyen még mindig pislákol.

 

Csak kicsit kellett megállítanom a szokásos gondolatmenetem,

Hogy lássam, aki velem szemben áll, nem olyan, mint hittem.

Csak kicsit kellett ítélet nélkül ránéznem egy tárgyra,

Hogy a színét lássam meg először, ne azt, hogy mennyi az ára.

 

Csak kicsit kellett lehalkítanom a karácsonyi zenét,

Hogy meghalljam, amit a testvérem mond, fontosabb, mint egy refrén.

Csak kicsit kellett másképp felemelnem a telefont, és felhívni Édesanyámat,

Hogy arról beszéljünk, idén én mit adhatok, és nem arról, hogy mit kapjak.

 

Csak kicsit kellett átszervezni a hétköznapok menetét,

Hogy benne legyen, ami igazán fontos: együtt Te meg Én.

Csak kicsit kellett többször odafigyelnem ilyen módon magamra,

Hogy rájöjjek, e tudás nélkül egy életen át várhatok a szeretetre hiába.

 

Hagytam tehát, hagytam, hogy a szeretet újra pislákoljon,

És vettem észre napról-napra, ahogy a világban változom.

Nem tudtam már ridegen viszonyulni körülöttem semmihez,

Az érzés csillámporként borított be szépen lassan mindent.

 

Már nem tudtam durva lenni, érzéketlen, rideg,

Mert még egy giccses hóember is emberi volt, teljes.

Már nem tudtam semmit jelentéktelennek venni,

Mert minden olyan fényes lett, olyan Istennel teli.

 

Mert a szeretet szemüvegén át tekintve a világot,

Csilingelnek még a csomagok is, és nevetnek a fánkok.

Az egész mégis olyan végtelenül természetes,

Hiszen csak újra az lettem, aki egykor voltam: gyermek.

 

Ezért aztán ez a látás ettől ilyen természetes,

Hisz valójában ez volt előbb, Te is, én is egykor ezzel születtünk meg.

Ez az egy, amihez tényleg csak annyi kell,

Hogy előbb befelé figyelj, és aztán a világba így indulj el.

 

A többi már nem a te dolgod,

a világ gondoskodik magáról,

Te csak tedd bele az érzést a cselekedeteidbe,

És az életed majd halad tőled – magától.

 

S miközben ezt írtam, a hűtőben nyers mézeskalácstészta pihen

A nappalim sarkában pedig a fenyőm már áll – bár még díszítetlen.

S miközben tettem, vettem, a lakásomat rendezgettem,

hirtelen e vers is váratlanul jelent meg bennem.

 

Célja, szándéka, indoka az nem volt,

De eredménye? Talán lesz, ha meghallottad, amit mondok.

Akkor lesz a „nem-karácsonyból” karácsonyunk újra,

Ha a lépést először befelé tesszük meg – de minél előbb, futva.

 

Akkor kerül végre béke a karácsonyi asztalra,

Ha magunkra figyelünk először, és csak utána másra.

S akkor lesz végre teljes az ünnep utáni élet

Ha tudjuk végre, ki éli azt. Hát engedd meg, hogy érezd.

 

Szeretem a karácsonyt. Mindig is szerettem.

De valahogy pár napja már másképpen él bennem.

Szavak nélküli nyugalom vette át a helyét,

Céljaimra figyelve teszem a dolgom, mert látom, ennyi is elég.

 

Még a karácsonyi dugóban ülve is kedvem támadt örülni,

Mert Istenem, lássuk be, annyira jó élni.

Ajándék minden nap, és ajándék az ünnep,

És csak azt kívánom nektek: Idén ti is így éljétek meg!

Minden jog fenntartva. Az oldalon szereplő információk, fotók felhasználása, bármilyen formában való újraközlése a pontos forrás, Csattos Ilona nevével, illetve https://csattosilona.hu megjelölésével lehetséges.
Copyright 2019. Csattos Ilona, csattosilona.hu

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és megmutatom Neked a tudatossághoz vezető utat!

Tarts velem!

Iratkozz fel hírlevelemre, és segítek, hogy megtaláld a tudatossághoz vezető utat!