Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 10. levél: A halálnak nincs árnyéka
Kedves Ilike!
Igazából tényleg minden veled töltött perc tanulás annak fényében, hogy magát az életet tanítod akár szavak nélkül is. Furcsa volt elsőre, mert bármit elmondhattam, és ez mit sem változott: most is bármit megoszthatok veled. A legmeredekebb dolgokat is, amiket az emberek általában titkolnak. A legtöbben vagy a társadalmi konvencióknak hódolnak be azok megkérdőjelezése nélkül, vagy csöndben rettegnek a megfelelési kényszerük okán, és meglehetősen sokat hazudnak, rejtegetnek érzéseket, tetteket, szavakat. Melletted ezekre nincs szükség, mert éppen ezekre mutatsz rá, és érzékelteted, hogy hiába akarjuk megvédeni magunkat, pontosan ezekkel állítunk csapdát saját magunknak.
Imádom, hogy melletted megengedhetem, hogy önmagamat adjam anélkül, hogy elítélnél, vagy rá akarnál venni bármire is.
Azt kívánom, bár mindenki úgy értené ezeket a szavakat, mint ahogyan én és azok, akik már rálátást kaptak az igazi önmagukra, és a jelenlétet nem kevernék össze azzal, amit arról hallottak. A legfőbb ideje annak, hogy a leírhatatlant megtapasztalja mindenki, és az emberiség többre is rájöjjön annál a nyilvánvaló ténynél, hogy nem jól él. Még azon is túljutva, hogy lehet jól élni. Totálisan jól.
Mert te már elérted a hogyant, tanítod azt, és egyre több és több ember válik melletted stabillá abban a tudásban, amit a szavak sosem fognak lefedni teljesen.
Meg szoktam kérdezni az embereket, mielőtt ajánllak téged, hogy ha tudnák azt, hogy létezik az igazi élet, ami nem olyan, mint az eddigi, mert nincs benne szenvedés, szeretnék-e? Aki azonnal rávágja, hogy persze, már olvas vagy hallgat téged, elindult az úton. Aki még azon filozofál, hogy szenvedés nélkül van-e élet, sajnos ebben leragad. Ahogyan pedig mondani szoktad: az élet így is, úgy is eltelik. Mit veszíthet bárki azzal, ha meghallgat téged? Semmit a világon. Na és mit nyerhet? Életet. Igazi életet. Én kaptam egy bónuszt, amiről már sokat meséltem, de a misztikusnak tűnő oldaláról kevesebbet. Ez a bizonyos bónusz a halál, amivel mindig szemezgettem, játszadoztam; amit hol kívántam, hol féltem. Neked már nem okozott meglepetést: sosem volt az, aminek hittem.
A háttértörténet dióhéjban az, hogy először tapasztaltam meg a halálfélelmet, amikor egy hajón durva viharba kerültünk, és a komplett utassereg pánikolva sírt és üvöltött, mert úgy tűnt, bármelyik pillanatban véget érhet az életünk. Ahogyan akkor megnyugtattál, megláttattál mindent, és átvezettél a folyamaton, mondhatni nem volt ,,evilági”. Közben mégis, hiszen ebben a világban zajlott, amit valóságnak hívunk.
Nekem eleve az megdöbbentő volt, hogy te tökéletes nyugalomban maradtál, miközben körülötted tomboltak a negatív érzelemhullámok. Belőlem pedig kitört, hogy még nem akarok meghalni.
Rámutattál, hogy a halál is csak elképzelés marad mindaddig, amíg hiszek és gondolok róla valamit. Az elhitt és gondolt szavak viszont nem adják vissza a beszéd tárgyát a maga valóságában. Te elveszed az emberek kedvenc játékát: a ,,jó” és a ,,rossz” harcát. Nincs hibás, és nincs áldozat. Nincs büntetés, és nincs ,,bocsánatkövetelés”. Megmutatsz egy világot, ami túlvan az elme viszonyítgatásain. Mégsem kitaláció, mert már tudományos bizonyságot nyert minden, amit mutatsz nekünk.
A boldogság immáron tudományos tény, te pedig már évtizedek óta annak megélését ruházod át azokra, akik nyitottsággal hallgatnak.
Amikor a kezemet fogtad a hajón, és alábbhagyott bennem a pánik, bevillant minden, amit tanultam tőled. Minden, amit addig a pontig akkor éreztem, ha elvesztettem egy hozzátartozómat, vagy arra gondoltam, hogy vége az életemnek, csak ,,álca” volt, egy szokásos viselkedés, amit az ismeretlennel szemben produkáltam. Egyetlen szó, egyetlen történés – halál – kiváltott belőlem időről időre valamit, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiről az egész szól.
A pánik közepén az általad elősegített nyugalomban elcsitult a külvilág zaja, mint amikor a víz alá merülünk egy strand zajában, és annyit érzékeltem, hogy az élet és a halál egy és ugyanaz. Továbbra sem szerettem volna, hogy a testem darabokra zúzódjon, csak egyszerűen elfogadtam azt, hogy úgysem tudom, mikor fog velem megtörténni, hogy nincs több percem hátra.
Abban a belső csendben, amit akkor teremtettél, ez nem is számított.
Én tisztában vagyok azzal, hogy a tudásod rengeteg, és úgy érzem, akkor kerültem a leginkább a közelébe annak a békének, amit te nap mint nap tapasztalhatsz, amikor minden filmszerűen lepergett előttem, és rájöttem: te folyamatosan erről beszéltél. Csak ilyen mélységben korábban még nem fogtam fel. A halál pedig csak a test és az elme számára létezők, ahogyan arra eddig is rávezettél.
Az idő is megjelent előttem: egyszerre volt jelentéktelen tényező, aminek múlása csakis rajtam áll; és jelentékeny kincs, aminek igenis minden paránya számít és fontos.
Láttalak, ahogy ülsz a tökéletes nyugalmadban, és látni véltem azt is, hogy te mindezekkel már réges-rég tisztában vagy, és olyan mértékben nem hagyod hatni magadra a külvilágot, hogy az már-már művészet. Sem egy katasztrófahelyzet, sem egy testi szinten megjelenő tünet nem zökkenthet ki téged.
Klisés azt is kijelenteni, hogy a halál vezetett az életbe, azért pedig egyenesen őrültnek néznének, ha azt hirdetném, hogy a halál nem is létezik – és mégis ez az igazság. Használnám azt a kifejezést, hogy ,,nem is tudod, milyen hálás vagyok”, de épp te pontosan tudod. Hálás vagyok, hogy egy korban élhetünk. És hogy tanítasz, a létezés legmélyebb tudományát hirdeted egyszerű, emberi nyelvre lefordítva. Óriási tapasztalássorozat volt veled megélni az ázsiai utamból két hetet, amikor is megismerhettem egy teljesen más módját a Földön töltött időm felhasználásának. Jó, hogy itt vagy, és veled folytathatom, mígnem én is – és remélhetőleg nagyon sokan mások is – ezt a nyugalmat képes vagyok minden egyes másodpercben képviselni. Köszönöm a felbecsülhetetlen értékű útmutatásodat.
Köszönöm, Ilike!
(Folytatás következik…)
