Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 14. levél: Adni tanítottál

Kedves Ilike!

Egy fojtó szégyenérzet élt bennem ezelőtt mindig, amikor adni kellett, pedig nagyon bőkezű voltam az egész életem során. Azt éreztem, hogy nekem sosincs elég, ezért nem vagyok képes megfelelő mennyiségben adni semmilyen szinten: sem anyagilag, sem szeretetben.

Azt hittem, jelentéktelen mindaz, amivel bírok; egyáltalán nem értékeltem még azt sem, ami egyébként méltán kaphatott volna örömteli figyelmet a hétköznapokban.

Alábecsültem magam, és alábecsültem a képességeimet is arra nézve, hogy örömet szerezzek az embereknek. Még a részvételemmel sem járultam hozzá az eseményekhez: ha kerülni lehetett bármilyen feladatot, megtettem, mert attól tartottam, hogy ,,béna” vagyok, kinevetnek, miattam érzik majd rosszul magukat a körülöttem lévők.

A szorosabb kapcsolataimban pedig a ló túloldalára átesve egyfolytában csak adtam és adtam, nehogy kevésnek találjon a párom vagy bármelyik barátom, és emiatt mindig ki is használtak.

Nem éreztem a határt, mikor elég, és nem tudtam azt se, mitől leszek jó mások számára – ugyanis ennek bizonyítékát mindig külső visszajelzésekben kerestem. A labilitásomat fokozta, hogy mivel magamnak sem hittem el, mennyi mindenben vagyok kiváló, már akkor sem éreztem jól magam, ha pozitív visszajelzést kaptam. Rettegtem adni, és természetesen bűntudatom volt akkor is, amikor kaptam.

Elsők közt tűnt fel, amikor megjelentél az életemben, hogy rengeteget adsz másoknak.

Teljesen függetlenül attól, hogy milyen mély az ismeretség, te szívből képes voltál ajándékokkal elhalmozni az embereket. Mégsem lépted át a határt, amire már azt mondhattam volna, hogy túl sok. Mikor ezzel szembesültem, azonnal a felszínre tört bennem a szokásos reakció, mert azonosultam a szituációval: felbukkant a régről ismerős bűntudat, sőt irigységgel társult, hiszen aki ad, annak több is van, mint amire szüksége van. Hogy vagy képes szeretettel megjelenni bárhol, és idegeneknek ajándékokat osztani, mintha ezer éve ismernétek egymást? – kérdeztem magamban. Aztán ahogyan haladtunk előre az időben, egyre többet vehettem részt az életedben. Megtapasztalhattam ugyanazt az önzetlen szeretetből fakadó indíttatásodat arra, hogy az adáson keresztül örömet okozz. Ráadásul sosem vártál el semmit cserébe; te megelégedtél azzal, hogy tehettél valamit másokért.

Felsorolni sem tudom, mennyi mindent kaptam tőled.

Mindezt az összes létező formában: szabadság és elfogadás, ajándékok kicsitől a legnagyobbig, meghívások, megvendégelések, és a lehetőség, hogy elérhető vagy, amikor szükségem van rád. A társaságod a közös nyaralásunkon, az előadásaid feltöltő ereje, a jelenléted tündöklése. Megtestesítetted azt az emberi álmot, amit mindenki úgy vágyik elérni, és amiről azt hiszik, nem létezik. Mindeközben kimondod és hirdeted, mennyire egyszerű, és valóban: aki követi a példádat, meghallgat, és türelmesen teszi a dolgát aszerint, ahogyan te kéred, rendkívül hamar eljuthat abba az állapotba, ahol a külvilág negatív hatásai már nem érvényesülnek.

Ebben az állapotban, a jelenlétben általad én is megtapasztalhattam, és tapasztalom már folyamatosan, hogy mindaz, amit az áramlás, vagyis az adás-kapás köré építettem, nem volt más, mint illúzió.

Elképzeltem, hogy nekem nincs elég, mert a múltból indultam ki, és ugyanezt vetítettem a jövőbe. Éppen ezért a figyelmem mindig azon tartottam, hogy nekem nincs elég, illetve magam sem vagyok elég sem emberként, sem nőként, sem partnerként vagy munkaerőként – egyszerűen mindenre csak ezt tudtam projektálni.

A jelenlétedben, amikor minden eltűnt, amit gondolatok hamis és szűkös keretei közé szorítottam, megtapasztaltam veled azt a határtalan gazdagságot, ami végtelen lehetőséget foglal magába.

Ez a végtelen lehetőség – mint tanítod – én magam vagyok, és amit ebből kiválasztok, az erősödik fel a figyelmem által. Bármit választhatok – figyelmeztetsz újra és újra -, és az megvalósul a fizikai világban is. Elkezdtem ez alapján figyelmen kívül hagyni a szüleimtől átvett, régi reakciókat: a negatív irányulást, a hiányra fókuszban tartását – érzések szintjén a bűntudat mardosását, az irigység okozta gyomorgörcsöt -, és feltettem a kérdést, hogy én mit szeretnék. Azt szerettem volna, hogy magam is boldogan adjak.

Teljesen azokat a lépéseket követtem, amiket te elmondasz, és az eredmény sem maradt el.

Az adásban rejlő öröm egyre inkább vette át a rossz érzések helyét, és mára a legnagyobb élvezettel vagyok képes adni mindenféle elvárások nélkül. Nem üti fel a fejét a régi, rossz szokás; nem hiszek semmit a folyamatról, csak teljes szívből élvezem.

A bőkezűségem megmaradt, csak már nem félek attól, hogy keveset ér az ajándékom vagy a szeretetem, esetleg a jelenlétem. Hála neked merek már részt venni beszélgetésekben, sőt sokaknak segítek csak azáltal is, hogy én jól érzem magam. Elkezdtem megtapasztalni a pozitív hatásomat az emberekre, és ez abban nyilvánul meg, hogy elismerik azt, ahogyan egy-egy szituációban részt veszek, majd követik a példámat, és élvezik, hogy van másképpen is, nemcsak ítélkezéssel vagy sajnálatból lehet reagálni. Elhagytam az ,,árnyékomat”, és szívmelengető, mennyire könnyedén tudok felvillanyozni másokat.

A puszta jelenléted a legnagyobb csoda és ajándék a Földön, amit csak adhatsz nekünk, és ezt megtanítottad nekem is, őrzöm, viszem tovább. Halhatatlan vagy.

Emlékszem, eleinte mindenkit rá szerettem volna venni, hogy menjen hozzád, mert milyen jó lesz nekik, de senki nem értette, miért erőltetem. Erőszaknak vették. Ma már nem zúdítom rá senkire az információt, hogy szükségük van rád. Annak ellenére sem, hogy ez mindenkire igaz, azonban abból, ahogyan én cselekszem, már kíváncsiak lesznek a forrásra. Mi tett engem ilyen emberré? Ilyenkor mosolyogva elmondom, hogy nem mi, hanem ki volt az: egy csodálatos nő, aki abszolút módon éli azt, amiben már én is elkezdtem elmélyülni neki hála.

Köszönöm, hogy sugárzóan boldoggá tettél! Köszönöm, hogy már észrevesznek körülöttem az emberek is! Tökéletes utazásban vehettem részt általad a depresszió álbéklyóiból a boldogság puha, biztonságos menedékéig. És ez az út már csak a boldogságban vezet tovább: eltart az idők végezetéig. Köszönöm neked végtelenszer!

Szeretlek, Ilike!

(Folytatás következik…)

Minden jog fenntartva. Az oldalon szereplő információk, fotók felhasználása, bármilyen formában való újraközlése a pontos forrás, Csattos Ilona nevével, illetve http://csattosilona.hu megjelölésével lehetséges.
Copyright 2019. Csattos Ilona, csattosilona.hu