Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 11. levél: Félreértett szeretet
Kedves Ilike!
Ebben a levélben egy történetet írok meg neked egy fiúról, aki egyébként nagyon sok másikkal behelyettesíthető lenne az életemben, mert ugyanazt a történetet görgettem magam előtt rengeteg ideig, csak a szereplők, a nevek és a helyek változtak. Itt viszont már ismertelek téged, és végre nem ugyanazzal a lendülettel szálltam ki az események sorából, mint amivel korábban újra és újra.
Vagyis elhagytam a hónapokig tartó rágódást, a bosszúvágyat, a sértettséget, és még sorolhatnám.
Habár az említett személy elég sok mindent elkövetett, amit az emberek sértésnek neveznek, a tőled tanultakkal neheztelés nélkül, sőt nagy hálával és szeretettel léptem tovább.
Addigra, amikorra ez a történet datálható, már megéltem a szeretet mélységeit igazán, de nem tudtam, mik a határok a szeretet kimutatásában. Minden embert képes vagyok szeretni és elfogadni, hiszen, ahogyan azt világosan levezeted, csak magamat fogadom el és szeretem minden emberben. Az említett fiatalember példáján viszont megtanultam azt is elfogadni, hogy valaki egyrészt még nincs kész a legteljesebb intelligenciára, másrészt pedig nekem sem feladatom minden férfit megmenteni az önmaga által létrehozott pokolból. (Ez ugyanis a generációs, magammal hozott viselkedésminta.)
Már az alapprogramon, mielőtt elbúcsúzol tőlünk, finoman intesz minket, hogy ne akarjuk megmenteni az otthon lévőket, mert mindenki csak magát képes kiemelni a legsötétebb gondjaiból. Illetve hangsúlyozod még, hogy kizárólag azon lehet segíteni, aki maga is készen áll rá, belátja, hogy neki ez kell, és nyitott más szavaira, nem csupán a saját, bezárt világában marad benne makacsul.
Beleestem abba a csapdába, hogy ennek ellenére is segíteni akartam annak a fiúnak, akiről ez a történet szól.
Összebarátkoztunk, de ő kezdett kellemetlenül rám telepedni, és hiába magyaráztam ezt neki óvatosan, nehogy megbántsam, hajthatatlan volt.
Az összes manipulatív trükkjét ki akarta rajtam próbálni, és komikusan hangzik, de azzal a tudással, amivel felvérteztél, egy nevetséges, ovis hisztit láttam egy harmincéves felnőttön keresztül megnyilvánulni. Már a táborokban szoktad mesélni, de néha az előadásaidon is szót ejtesz róla, hogy a tudatosságban, a valódi jelenlétben minden érzékünk kihegyeződik, és még mások negatív érzéseit is érzékeljük. Mintha egy durva lökés érne minket.
Az említett fiúnál akkora szintű erőszakot tapasztaltam energiák szintjén, mintha egy úthenger ment volna át rajtam.
Állt előttem dühös, sértett, könnyes szemekkel, mutogatott rám egy távirányítóval, mert közöltem vele, hogy nem szeretném többet a barátságát. Néha felemelte a hangját, néha manipulatív szövegekkel ostromolt, szinte már csak éppen a földre nem vetette magát. Döbbenten ugrott be, hogy ugye én nem ilyen voltam régen? Pedig de.
Nem tudtam hát elítélni, és teljesen megmaradt a figyelmem magamon, jó érzéssel tudtam ott lenni, és higgadtan ismertetni vele az álláspontomat. Van az a ,,trükköd”, hogy lézerpontossággal mindent azonnal kiszúrsz, és egyszerűen nem is lehet neked hazudni. Ezekben a pillanatokban pontosan ugyanígy éreztem a tudás által, amit átadsz. Sérthetetlen voltam és mélységesen józan. Nem a rossz érzéseim rángattak pórázon, hanem igazságos tudtam maradni. Még belegondolni is borzasztó, hogy korábban hogy reagáltam volna. Minden bizonnyal sem a hamis vádakat nem tűrtem volna, sem az erőszakos megnyilvánulásokat. Te viszont mindig is az elfogadásra és a szeretetre tanítottál, és megláttattad velem úgy az embertársaimat, ahogyan te is látod őket: tisztán, igazi valójukban, az elmejátékuk álarcát magukon hordva. Így nem is vettem sértésnek mindezt.
Viszont ,,elrontottam”. Nem húztam határt, márpedig te sosem mondod, hogy engedjük magunkat eltiporni bárkinek.
Ez volt az egyik ismétlődő probléma a párkapcsolataimban is: túl sokáig feltételeztem a másikról, hogy készen áll szintet lépni, de ő még mindig foggal-körömmel ragaszkodott a múltjához és a vélt világához, amiben a negatívnak is nagy szerepet adott.
Félreértettem a szeretetet.
Kifelejtettem magamat és azt, hogy nekem mi az igazán jó. Te viszont emlékeztettél erre, mint mindig. Emlékeztettél, hogy az én életemben én vagyok a legfontosabb, ekkor tudom másoknak is a legtöbbet adni: ha boldog vagyok. Tehát nem az örökkévalóságig kell eltűrnöm valakinek, hogy próbáljon belekényszeríteni a játszmáiba, hanem érzékelhető, amikor ideje továbblépni.
Ilike, megtanítottál arra, hogy megérdemlem, hogy kiálljak magamért, és jogom van nem százszor végighallgatni valakit, akitől folyamatos negatív behatás ér.
Ettől még ugyanúgy szerethetem őt a szívemben, de az egyes szituációkban kedvesen közölhetem vele, hogy számomra elég volt. Köszönöm, hogy búcsút mondhattam a bűntudattal vegyes megfelelési kényszernek, amivel odadobtam magamat a férfiaknak, hogy átgázoljanak rajtam. Hálás vagyok az említett személynek is, hiszen tükröt tartott, és azóta is képes vagyok tisztelettel meghúzni a határaimat, és nem hagyom átlépni őket.
Köszönöm Ilike, különösen azt, hogy már a ló mindkét oldaláról ,,összeszedtél”. Játszottam ugyanis már erőszakost, játszottam már az áldozatot is.
Egyik sem vagyok én, egyik sem az igazi lényem. Babits a kedvenc költőm, és azt mondta: ,,Légy ellenállás”, de te jobban mondtad. ,,Hagyd abba, és tedd le az összes ellenállásodat.” A lavina ott elindult, és most, a hegy alja felé sodródva már sokkal inkább értem, mintsem félreértem a szeretetet. Értem magam, értelek téged, és nagyon-nagyon szeretlek, a szívem összes szeretetével. Juss el mindenkihez, mint egy angyali üzenet!
Köszönöm, Ilike!
(Folytatás következik…)
