Nyílt levelek Rőczei Csengétől Csattos Ilonához – 4. levél: Betegség mögé rejtett nőiesség
Kedves Ilike!
Számomra a komoly, tartós betegség mindig egy távoli jelenségnek tűnt. Gyermekként azt gondoltam róla, hogy csak más élheti át az általa okozott kínokat, én a jövőben nem megyek keresztül mégcsak hasonlón sem. Kiskoromban az egyik mamámnak műtéti úton eltávolították a méhét, a másiknak pedig a mellét.
Amikor belekerültem egy hasonló körforgásba, nálad Ilike sokkal szélesebb perspektívából láttam rá erre a betegség témakörén keresztül. Te ugyanis nem csapásként megjelenő, szimpla testi elváltozásokról beszélsz. A szavaid által értelmet kap minden történés. Így történt az, hogy már nem a miértektől szenvedtem. Hiszen tisztáztad, hogy a betegségeknek nem céljuk, hanem üzenetük van, mégpedig kiébreszteni minket az álomvilágból. Ugyanígy beszélsz arról is, hogy nincsenek véletlenek – ez azonnal kizökkentett az önsajnálatból, abból az állandó önmarcangolásból, hogy miért pont velem történik ez. A folyamatot a kialakulásától a lefolyásáig képes vagy átfogóan ismertetni.
Mindkét nagymamám szenvedését elutasítottam, és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valamivel több mint tíz évre rá ugyanazzal az elutasítással élem meg a saját, krónikus, nőgyógyászati betegségemet. Erre az ellenállásomra már egészen pici történeteken keresztül rávilágítottál. Elég például olyan, bagatellnek tűnő szituációkat említeni, mint amikor azonnal befordultam, ha valaki nem ugyanazt akarta, amit én.
Megmutattad, hogy ugyanazzal alakítottam ki a fájdalmakat, mint amilyen érzésekkel lereagálom azokat. Nem véletlenül említettem meg a női felmenőket a nőiességet szimbolizáló szervekkel. Megláttam általad, hogy generációsan milyen mélységekben fojtottuk el a nőiség megélését.
A betegség, amiről írok, kiváltotta belőlem az összes, nőiességhez fűződő, ellenállásomat amivel addig tudattalanul együttéltem.
Több éve szenvedtem a folyamatos fájdalomtól és az újra meg újra felbukkanó rohamoktól, és – ahogyan írtam – semmi nem segített hosszú távon, illetve rajtad kívül senki. Amikor neked beszámoltam a folyamatról, elmondtad, hogy hogyan hoztam létre magamnak, és hogyan szól ez a nőiességemről – illetve annak tagadásáról. Onnantól kezdett el felszámolódni a végeláthatatlan testi szenvedés.
Beszélhetnék arról, hogy a múltam mindenestül eltűnt, mintha elmosta volna egy éles határvonal, de a testem – és ezt minden alkalommal el is mondod – jelez.
A figyelmemről szól az egész külvilág, a testem a ”legközelebbi külvilágom”, és rendkívül érzékeny ,,műszer”.
Látsz igaz valójában mindenkit, érzékeled az embereket teljes, egész lényükben, és megtéveszthetetlenül azonosítod, milyen viselkedés áll az egészség útjába. Nem csaphatom be magamat, a testem azonnal ,,elárulja”, ha a figyelmem olyan helyen ragad be, ahol a hiány bármilyen szerephez jut. A szervezetem azon nyomban reagál, a tünetek újra megjelenhetnek. Itt viszont jössz te, és emlékeztetsz, hogy rendületlenül, alázattal vegyem észre, amikor a valóság helyett az illúziót élem.
Rétegről rétegre láttattad át, és fedeztem fel, mi mindent gondoltam anyámról, és rajta keresztül a nőről, így tehát magamról is. Első körben abba kellett hagynom vele szemben az ellenállást. Ehhez mindenekelőtt el kellett döntenem, hogy minden pillanatban figyelek magamra, ahogyan azt te mondod.
Anyám sokat bántott fizikailag és verbálisan is. Emellett elhanyagolt, anyagilag sem adott meg mindent, és végig kellett néznem az alkohol- és gyógyszerfüggőségének gyakorlását nap mint nap. Gyűlöletet éltem meg vele kapcsolatban, vagyis a legmélyebb ellenállást. Te viszont elmagyaráztad, hogy ez csupán az elmém játéka. Nem tőle éreztem rosszul magam, hanem rávetítettem, ahogyan ő is vetített rám, és az összes ember csak ebben az őrületben vesz részt. Köszönettel tartozom, hogy nem kell többet ítélnem őt. Nem kell többet bíráskodnom más élete felett, és ennél nagyobb szabadságot nem adott nekem senki más. Megláttam magamat benned, megláttam rajtad keresztül, hogy ez a betegség is értem van.
Soha többet nem vagyok hajlandó valamit nem megtenni azért, mert anyám emlékét idézi.
Nem állok ellen neki, mert nem érdemlem magamtól, csak a legjobbat.
Ebbe nem fér bele az, hogy tagadjam a nőről alkotott képet, ami ráadásul csak egy kép – mélyen belül ő nem az volt, amit és akit megélt. Ettől persze még ő felelős azokért, amiket tett, de én nem kívánom rossz érzéssel felidézni, sem kivetíteni ezt a rossz érzést magamra vagy a környezetemre. Zseniálisan mutatod be ezeket a tükörjátékokat az emberek életén keresztül, és rendkívül hálás vagyok, hogy rád találtam, akit éppen egy betegség indított el az útján. Nincsenek bennem kérdőjelek veled kapcsolatban. Az életemet kaptam a legparányibb elemeket is érthetően demonstrálva, ez pedig a valaha volt legnagyobb érték. Valójában az egyetlen, abszolút igazság. Ezt a témát folytatom a következő alkalommal is, ahogyan megéltem a nő és a férfi viszonyát önmagamon belül.
Köszönöm, Ilike!
R.Cs.
(Folytatás következik…)
